Pécsi Túrakerékpáros Klub - Tájékozódás a térképen, a terepen

Ismeretlen terepen is biztosan mozoghatunk
- ha van jó térképünk,
- ha tudjuk értelmezni a térképet.

Ahhoz, hogy a térképet olvasni, használni tudjuk meg kell ismerkednünk annak tartalmával, sajátos ábrázolási módjával, a térkép és a terep beazonosításának technikájával. A térképen való mérések legegyszerûbb eszközeivel és azok használatával. való megismerkedés a terepi irány, távolság és helymeghatározást teszi lehetõvé.

Mi a térkép?

A térkép a Föld felszínének, ill. a felszín egy részének kicsinyített, vetületi képe, mely bizonyos kritériumok, elõírások szerint készül. A Föld szilárd kérgének külsõ határoló felületét tekintjük esetünkben a Föld felszínének, vagy terepnek. Az ezen elhelyezkedõ természetes és mesterséges tárgyak a tereptárgyak, ezek ábrázolása a térkép síkrajza. A terep térbeli felületének valamilyen felismerhetõ módon való ábrázolása a domborzatrajz.

Egy kis elmélet:

A Föld felülete, a terep szabálytalan, matematikailag leírhatatlan forma. A térkép ennek vetülete egy alapfelületen. Vetítõvonalként a függõvonal (a nehézségi erõ hatásvonala) szolgál. A vetítés alapfelülete a Föld alakját legjobban megközelítõ, matematikailag leírható felület: a Földi Ellipszoid.
Az ellipszoidot úgy kell elképzelnünk, hogy egy ellipszist a kistengelye körül megforgatunk, mikoris a görbe egy forgásfelületet ír le. "Földi"-nek akkor nevezzük az ellipszoidot, ha a forgástengelye azonos a Föld forgástengelyével, s méretei:
a = 6 378 245,00 m,
b = 6 356 863,02 m (Kraszovszkij szerint),
ahol a: az ellipszoid fél nagytengelyét (az egyenlítõ sugarát) jelenti, b pedig a fél kistengelyt (az É-i sark távolságát az egyenlítõ síkjától). A két féltengely különbsége alig 22 km, ezért a Földfelület egy kisebb részének (pl.:Magyarország) ábrázolásánál nem szükséges az ellipszoiddal dolgozni, hanem a számítások egyszerûsítése érdekében az ahhoz a területünkön legjobban illeszkedõ sugarú gömböt (Gauss féle simulógömb) vehetjük alpfelületnek.
Az így értelmezett alapfelület nevezetes elemei: az egyenlítõ, a vele párhuzamos síkok által a felületbõl kimetszett vonalak, a paralel-körök, az egyenlítõ síkjára merõleges, és a forgástengelyt magukba foglaló síkoknak a felülettel alkotott metszésvonalai: a meridiánok. A meridiánok az egyenlítõ vonalát és a paralel-köröket merõlegesen keresztezik, egymást a sarkokon metszik.
A felület egy tetszõleges pontját az un. földrajzi koordinátákkal (két szögérték) jellemezhetjük, azaz, a pontunkon átmenõ meridián síkjának egy egyezményesen kijelölt kezdõmeridián (Greenwich) síkjával bezárt szögével = földrajzi hosszúság, és a pontunkon átmenõ gömbi sugárnak az egyenlítõ síkjával bezárt szögével = földrajzi szélesség.
A térképkészítés további problémája, hogy a gömbfelület nem fektethetõ síkba, a térképtõl viszont elvárjuk, hogy az asztalra kiteríthetõ legyen a rajta végzendõ mérések, szerkesztések miatt. A cél érdekében még egy vetítést kell alkalmazni, melynek során a gömbfelületen definiált pontokat egy síkbafejthetõ felületre visszük át. Ez az újabb felület a magyar térképrendszerben egy hengerpalást, melyet egy alkotó mentén felvágva sík felületté simíthatunk.
A síkon egy sík-koordinátarendszert alkalmazhatunk, így itt már m-ben megadott Y és X értékek a térképi pontok helyhatározói.
A M.o.-on jelenleg alkalmazott síkkoordináta-rendszer +Y tengelye kelet felé, a +X tengelye észak felé mutat. Az origó úgy került elhelyezésre, hogy az egész ország az elsõ síknegyedbe essen. Az Y tengely az ország legdélebbi pontjától néhány km-re délre húzódik, az X tengely azonban a legnyugatibb ponthoz képest 400 km-rel el van tolva Ny. felé. Ez azért történt, hogy egy pont Y és X koordinátái ne legyenek összetéveszthetõk. E rendszerben ugyanis az ország területére esõ bármely pont X koordinátája kisebb 400.000 m-nél, ugyanakkor az Y koordinátája biztosan nagyobb ezen értéknél, tehát, ha véletlenül elfelejtjük a számérték elé az Y, vagy X betût odaírni, akkor is egyértelmûen tudni lehet, hogy melyik melyik. Pl.: a gyakorló-térkép jobb felsõ részén a Csukmáné dûlõben tallálható háromszögelési pont (D) koordinátái:
Y = 578 935 m
X = 90 629 m.
Az állami alaptérképeken a koordináta-tengelyekkel párhuzamos km-hálózat vonalai mindig ki vannak rajzolva, koordinátaértékük a szelvénykeretnél ki van írva.
Céltérképeknél, amilyen pl. a Mecsek turistatérképe, nem az országos koordinátarendszert tüntetik fel, hanem egy helyi rendszert, melynek origója a térképlap DNy-i (bal alsó) sarkánál, vagy annak közelében van. A térképen látható km-hálózati vonalak számozása tehát innen indul, és É, ill. K felé növekszik. Ennek elõnye, hogy kisebb számértékekkel kell dolgoznunk a térképen, hátránya, hogy a mûhold-navigációs mûszereknek (GPS) nem lehet hasznát venni.

A térkép méretaránya

A felhasználó szempontjából a térkép legfontosabb adata a méretarány, vagy régiesen a lépték. A méretarány egy arányszám, mely megadja a térkép kicsinyítési mértékét az eredeti terephez viszonyítva, pontosabban fogalmazva, a térképi és a terepi hosszak egymáshoz való viszonyát.
M = térképi hossz : terepi hossz
Vegyünk egy példát: a turistatérképünk méretaránya 1:40.000, a térképen mért 1mm tehát a valóságban 40.000mm-t, azaz 40m-t jelent.
Amikor a térkép alapján távolságokat határozunk meg (pl.: egy tervezett túra hosszát) nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a térképen mért hossz a két pont valódi, térbeli távolságának az alapfelületen jelentkezõ vetülete, ami mindig rövidebb, mint a terepen valóban legyaloglandó táv. Az eltérés mértéke elsõsorban a domborzai viszonyoktól függ. Sík vidéken elhanyagolható, de pl. egy, a Mecsekhez hasonló, hegyes vidéken a 10-15 %-ot is elérheti, a térképrõl lemért távolságot tehát ilyen arányban növelni kell.

A magyarországi állami alaptérképek szelvénybeosztása

Magyarországon az állami alaptérképek az Egységes Országos Térképrendszer (rövidítése:EOTR) keretében készülnek. Az egyes térképlapok határoló vonalai mindig a már ismert országos koordinátarendszer tengelyeivel párhuzamosak.
A rendszer alapja az M =1:100.000 méretarányú térkép. Egy ilyen térképlapon ábrázolt terület nagysága Y irányban 48, X irányban 32 km (a papíron 480x320 mm). A térképszelvények Y tengellyel párhuzamos sorokba, és X irányú oszlopokba rendezõdnek (ábra). A sorok és oszlopok a DNy-i saroktól kezdve számozódnak. Egy szelvény számát az aktuális sor és oszlop egymás mellé írt számai adják, pl. a Pécs környékét ábrázoló M =1:100.000 -es szelvény száma: 14 (1.sz sor, 4.sz oszlop).
A további szabványos méretarányú térképszelvények mindig az elõzõ szelvény negyedelésével keletkeznek az ábrán látható szisztéma szerint. Számozásuk: kötõjellel az alapszelvény száma után íródik a negyedlap sorszáma.
A következõ táblázat a szabványos méretarányokat, a szelvényszámokat és az egy szelvényen ábrázolt terület nagyságát mutatja:

Méretarány	Szelvényszám	Ábrázolt terület	Megjegyzés
M =1:100 000	14	48 x 32 km	topográfiai
1.50 000	14-3	24 x 16	-"-
1.25 000	14-32	12 x 8	-"-
1.10 000	14-321	6 x 4	-"-
1:4 000	14-321-4	3 x 2	földnyilvántartási
1:2 000	14-321-42	1,5 x 1	-"-
1:1 000	14-321-423	0,75 x 0,5	városmérési

A topográfiai térképek szines nyomással, magasságábrázolással készülnek, a földnyilvántartási és a városmérési térképek a birtokhatárokat és épületeket ábrázolják, kizárólag fekete színnel rajzolva, a magasságábrázolás esetlegestleges. A továbbiakban csak a topográfiai térképekkel foglalkozunk.
Térképek nem csak az EOTR szelvénybeosztása és tartalmi követelményei szerint készülnek. A speciális célu térképek (tematikus, vagy céltérképek) területe szelvénybeosztása, méretaránya és tartalma a feladatához alkalmazkodik. Ilyenek pl. a turistatérképek, vagy a Nemzeti Park saját célra készült céltérképei. A térképszelvények tájolása - ritka kivétellel - ezeknél is az országos rendszerhez igazodik, azaz, ha úgy vesszük kézbe a lapot, hogy a kereten kívüli megírások normálisan olvashatók, akkor a lapon felfelé (a keret oldalvonalával párhuzamosan) van észak, balra Ny, jobbra K, akkor is, ha ez nincs külön feltüntetve. Kivételek is vannak, pl. a Balatont ábrázoló térképek gyakran a tó hossztengelyét veszik alapiránynak, az É. ekkor ferdén, jobbra felfelé mutat. Ilyen esetben az észak-jel mindig fel van rajzolva a térképen.

A térkép tartalma
A térképen látható rajzolatokat két részre szokás bontani. A terepen látható természetes és mesterséges tárgyak, a tereptárgyak térképi megjelenését síkrajznak nevezzük, magának a terepnek a domborzati, magassági viszonyait ábrázoló vonalak összessége pedig a domborzatrajz.
A síkrajz alapszíne a fekete. Vékony vonalakkal vannak megrajzolva a házak, az utak, vasutak, az elektromos- és távközlési vezetékek, keritések, támfalak, gátak, töltések, rézsük, stb. a térképi méretaránynak megfelelõ nagyságban.
Sok olyan tereptárgyat is ábrázolni kell a térképen, melyek a méretaránynak megfelelõ nagyságban kirajzolhatatlanul kicsik lennének. Ezek ábrázolása az egyezményes jelkulcsban rögzített jelekkel történik. Ilyenek pl. a kisebb házak, a felmérési alappontok, emlékmûvek, útszéli keresztek, jellemzõ fák, fasorok stb. (Minél kisebb a méretarány, annál több a csak jelkulcsi jellel ábrázolható tereptárgy.)
Fontos csoportja a jelkulcsi jeleknek a kitöltõ jelek, melyek azt mutatják meg, hogy az a körülhatárolt terület, melyben raszterszerûen elhelyezve láthatók milyen mezõgazdasági mûvelés alatt áll (füves terület, szõlõ, gyümölcsös stb, ahol semilyen kitöltõjelet sem találunk, az szántóföld). A kitöltõjel szín-felülnyomással is párosulhat, pl. a fiatal erdö, a bokros terület, halványzöld (un. raszterzöld), a szálerdõ sötétebb (teljes) zöld felülnyomást kap. Ugyancsak szinezés hívja fel figyelmünket a környezetbõl kiálló magas épületre és a mûutak minõségére (raszter,ill teljes narancsvörös).
Külön meg kell említeni a vízrajzot. Minden vízfelület és vízzel kapcsolatos tereptárgy (pl. kút, forrás) a térképen kék színnel jelenik meg.
A síkrajzot a feliratok (megírások) teszik teljessé. A térképen szereplõ feliratok összességét névrajznak nevezzük.
A domborzatrajz a terepfelület térbeliségének ábrázolását szolgálja. Hosszú fejlõdés eredményeként a mai térképek a terepfelületet szintvonalakkal jelenítik meg. A szintvonal a terep felületének és egy, az alapfelülettel párhuzamos, és attól meghatározott távolságra (=magasság) lévõ felület metszésvonala, vagy másként fogalmazva: a terep azonos magasságú pontjainak sorozója.

Érdemes megjegyezni, hogy a magasságmeghatározás alapfelülete nem a már említett Földi-ellipszoid. A null-szint felülete, a Geoid, egy olyan felület, mely a nyugvónak képzelt világtengerek szintjének magasságában (a szárazföldek alatt annak meghoszabbításában) helyezkedik el. További jellemzõje, hogy a nehézségi erõ iránya a felület minden pontján a felületre merõleges (a felület normálisa), és nagysága a felület mentén nem változik (azaz a Geoid a nehézségi erõ equipotenciális felülete). Az így definiált felület egy szabályos gömb lenne, ha a Föld kérgének tömegeloszlása egyenletes lenne. A kéregben azonban tömegeloszlási anomáliák (hegységek, nagy vasérctelepek, ill. mélytengerek, tengeri árkok) vannak, ezért ismét egy matematikailag leírhatatlan felülethez jutottunk. Ez azonban jelen esetben nem zavaró, mert a magasságmeghatározás empirikus úton történik. A Geoid feletti magasságot nevezzük a hétköznapi gyakorlatban tengerszint feletti magasságnak, s ezzel, mint harmadik koordinátával tesszük teljessé az Y,X koordinátákkal a síkon meghatározott tereppontjaink térbeli definícióját.

A Geoiddal párhuzamosan, attól, és egymástól meghatározott távolságra elhelyezkedõ felületek seregének és a terepnek a metszésvonalaiként keletkezõ szintvonalsereg, ill. ezeknek a térképen jelentkezõ vetülete jól érzékelteti a domborzat alakját, formai sajátosságait, tehát a terep felismerhetõ (némi gyakorlattal) a térképi szintvonalak alapján. Ugyanakkor bármely, a térképen kijelölt pont magasságát megfelelõ pontossággal le lehet olvasni a szintvonalak segítségével, tehát a szemléletességen kívül a metrikusság

követelményét is kielégíti ez a domborzatábrázolási módszer.
A szintvonalrajz fontos adata az egymást követõ két szomszédos szintvonal közötti magasságkülönbség, az alapszintköz. Ennek értéke - a méretaránnyal együtt - minden szintvonalas térkép margóján meg van adva (az M=1:40.000-es turista-térképünkön ez 20 m).

Az áttekinthetõség érdekében minden negyedik vagy ötödik, de mindenképen kerek számú magasságértékû szintvonalat vastagabb vonallal rajzolnak meg, ezek a fõszintvonalak (esetünkben a kerek százméteresek, azaz minden ötödik). A kisebb, de jellemzõ domborzati formák kifejezésére szükség esetén használják az alapszintköz félértékének megfelelõ felezõ szintvonalat (hosszú szaggatott) és a magassági érték nélküli kiegészítõ szintvonalat (rövid szaggatott vonal).

Bizonyos sûrûséggel (ahol a térkép egyéb rajzai mellett elfér) a szintvonalak magasságértékét felírják (a vonal megszakításába). A magasságszám mindig úgy van megírva, hogy a szám talpa a lejtõ irányába, azaz lefelé áll, tehát nem csak a magasságot, hanem a lejtés irányát is mutatja. (Ez az egyetlen olyan felirat a térképen, mely "fejen" is állhat a többi felirathoz képest pl. egy észak felé lejtõ hegyoldalban.)
A lejtésirányt a szintvonalra merõlegesen álló kis vonalkával, az eséstüskével is jelölik a térképen, fõleg kisméretû, önmagába záródó szintvonalaknál (pl. töbör vagy kúpos hegycsúcs).

A szintvonalak, és minden egyéb, a természetes terepalakulatokat kifejezõ vonal (horhos, metszõdés, tereplépcsõ stb) a térképen barna színû.
A domborzat felismerése a térkép alapján azért fontos, mert a tereptárgyak, a fedettség, a földutak vonala stb az idõk során változhatnak, s ezért egy régebbi térképen alkalmasint a domborzat változatlansága az egyetlen megbízható tájékozódási alap.

Ma a laptájoló a turisták legkedveltebb mérõmûszere. A forgatható dobban valamilyen sûrü folyadék csillapítja az acéltû hegyén forgó mágneses iránytû lengését. A dob átlátszó fenéklapján párhuzamos, piros vonalakat találunk. Az iránytû északi fele sárga (foszforeszkáló) festékkel meg van jelölve, ugyanilyen sárga vonalpár jelzi az iránytû É-i végének alaphelyzetét a dob fenéklapján is. A dob külsõ peremén ÉK-i kezdésû, 360 fokos osztás található (É = 0 = 360°, K = 90°, D = 180°, Ny = 270°), a fõégtájakat a kezdõbetük jelzik (az égtájak angol, vagy német neveinek kezdõbetüi, azaz É=Nord, K=East, vagy Ost, D=Sud, Ny=West). A tájoló alaplapja szintén átlátszó mûanyagból készül. Pirossal megrajzolt középvonala az irányvonal, s egyben a forgódob skálájának indexvonala, bal hosszanti oldala (irányzóél) peremén mm-es, vagy valaamilyen lépték szerinti beosztást találunk, ezenkívül lehet rajta lupe és egy kis forgatható gomb (0-tól 9-ig számokkal) a lépésszámlálás megkönnyítésére. A tájoló eleje az iránytû forgódobjától távolabbi, fazettás, és általában szintén beosztással rendelkezõ, rövid oldala. A laptájoló könnyû, kézreálló, könnyen és jól használható eszköz, de pontatlanabb a Besard féle mûszernél.

A laptájoló használata
A laptájolóval mindig szöget mérünk, de azzal a megkötéssel, hogy a mért szög bal szára mindig a mágneses É-i irány. Fogalmazhatjuk úgy is, hogy vele mindig a meghatározandó iránynak az É-i iránytól való eltérését (azimut) tudjuk mérni.
Köztudomású, hogy a mágneses északi irány nem esik pontosan egybe a földrajzi és a térképi északi iránnyal, az eltérés nagysága a helytõl függ de idõben is változik. A természetjáró gyakorlatban e szögeltéréssel (mágneses deklináció) nem foglalkozunk, mert értéke kisebb, mint a tájolóval elérhetõ mérési pontosság. A térkép tájolása laptájolóval: a forgódob beosztásának 0 pontját (N) az indexvonalhoz állítjuk. A tájolót a térképre fektetjük úgy, hogy az alaplap irányzóéle a térkép egyik É-D-i hálózati vonalán legyen, s az eleje É felé mutasson. Ezután a térképet a rajta fekvõ tájolóval együtt addig forgatjuk, amíg a mágnestû É-i vége a helyére (a két sárga vonal közé) nem kerül. A térkép É-i iránya így megegyezik a valódi É-kal, tehát a tájolást elvégeztük.

ALAPFELADAT: határozzuk meg két térképen kijelölt pont összekötõ egyenesének irányát: a tájolót úgy helyezzük a térképre, hogy az alaplap irányzóéle a meghatározandó vonalon legyen. A tájolót leszorítva a dobot addig forgatjuk, míg az alján látható piros vonalak a térkép észak-déli hálózati vonalaival párhuzamosak nem lesznek, s a dob É-i iránya a térkép É-i irányába nem mutat. Az irány szögértékét a dob beosztásán, az indexvonalnál olvashatjuk le. A mûvelethez a térképet nem kell tájolni, a mágnestû helyzetét nem kell figyelni!

Az elõbb a térképen meghatározott irány kitûzése a terepen: a tájolót leemeljük a térképrõl, jobb tenyerünkre fektetjük, hogy a dob felénk, a tájoló eleje az ujjaink felé kerüljön. A karunkat kissé elõre nyujtva addig forgunk, amíg a mágnestû É-i vége a dob É jeléhez nem kerül. Ebben a helyzetben a tájoló irányzó éle a térképen meghatározott irányba mutat.
A leírt alapfeladat mûveleteinek fordított sorrendben való elvégzésével terepi irányt tudunk meghatározni, ill. a térképre átvinni.

Helymeghatározási feladatok térképen, tájolóval

Oldalmetszés: a legegyszerûbb helymeghatározási módszer. Olyan esetben alkalmazható, amikor tudom, hogy a térképen feltüntetett valamely vonalon vagyok (pl. úton, nyiladékon), de nem tudom, hogy azon hol? A mûvelet végrehajtásához szükséges, hogy olyan helyen legyek, ahonnan van kilátás, és legalább egy olyan tereptárgyat látok, amit a térképen egyértelmûen azonosítani tudok.
A tájoló irányzóélét a beazonosított tereptárgy felé tartom, és a forgódobot a mágnestûre forgatom (a tû É-i vége a dob két sárga vonása között legyen). Ezután a tájolót a térképlapra fektetem úgy, hogy az irányzóél eleje a megirányzott tereptárgy térképi helyén legyen, majd e pont körül addig forgatom az egész tájolót, míg a dob alján lévõ piros vonalak a térkép É-D-i hálózati vonalaival párhuzamos helyzetbe nem kerülnek, s a dob N jelzése É felé nem áll. (A mágnestû helyzete most közömbös, azzal nem kell foglalkozni.) Álláspontom ott van, ahol a tájoló irányzóéle a haladási vonalam térképi vonalát metszi.

Elõmetszéssel olyan pont térképi helyét tudom meghatározni, melyet látok ugyan több helyrõl is messzirõl, de megközelíteni nem tudom. Ez esetben legalább két olyan helyet kell keresnem, ahonnan a meghatározandó tárgyat látom, és amit a térképen is egyértelmûen azonosítani tudok. Mindkét helyre el kell mennem, és irányt kell róluk mérnem a meghatározandó pontra ugyanúgy, ahogy az elõzõ feladatnál a toronyra. A térképen azonban most ismerem álláspontomat, tehát a tájoló irányzóélének most a dob felöli végét illesztem az álláspontra, s e körül forgatom az egész tájolót a vonalak párhuzamosságáig. Ekkor a tájolót a térképre leszorítva az irányzóél mellett a tájoló eleje felé húzok egy ceruzavonalat. A mûveletsort a másik állásponton is végrehajtom. A két vonal a meghatározandó pont térképi helyén metszi egymást. Az elõmetszés akkor ad pontos eredményt, ha az álláspontok jó kiválasztása következtében a vonalak közel derékszögben metszik egymást.

Példa: látok egy tornyot, de nem tudom melyik falu templomáé. A Zengõrõl 226°-ot, majd a Hármashegyrõl ugyanazt a tornyot irányozva 148°-ot olvasok le a forgódob skáláján. Tulajdonképen nem is kell leolvasnom, hanem rögtön illesztem a térképen az álláspontom térképjeléhez a tájolóm irányzóélét, s a tájolót beforgatva az irányzóél mellett elõrefelé vonalat húzok. Mindkét álláspontról meghúzva avonalat a két vonal metszéspontja jelöli ki a bemért pontot (Hosszúhetény temploma).

Hátrametszés segítségével az álláspontom helyét tudom meghatározni a térképen. Legalább két biztosan azonosítható tereptárgyat kell látnom és mérnem. A feladat végrehajtása tulajdonképen az oldalmetszéshez hasonló, azzal a különbséggel, hogy most nincs út. Az álláspont helyét a két irányra végzett iránymérés nyomán a térképre (hátrafelé) húzott vonalak metszéspontja adja meg. Jó, ha a két vonal meredeken metszi egymást, egymáshoz közeli pontokra végzett mérés lapos, pontatlan metszést ad. A szerkesztést lehetõleg hegyes, nem túl puha ceruzával végezzük.